Ott állt a tisztáson, felrémlik képe.

Bíborruhába vonta a lemenő nap fénye.

Hatalmas dús lombkoronája és törzse,

megannyi élőlénynek volt menedéke.

Kéjesen nyújtózott ágaival a nap felé.

Apró cinege röppent ágára, éppen elé.

Kecsesen mozgatva szárnyát, szalutált.

Csőrében fűszállal, dúdolva tovaszállt,

A tölgy udvariasan köszönt, vigyázva arra,

hogy úri büszkeségén sose essen csorba.

Picit bólintott, épp annyira csak,

mint pajkos szellő, éjjeli árnyaknak.

Mikor először láttalak, szívemben csend volt,

fejed köré glóriát, fénylő napsugár font.

Ártatlan, kék szemedben megláttam magam,

leomlott könnykristályból épített falam.

Kezem kezedbe vetted, mosolyod úgy ragyogott,

mint nyári zápor után a szivárvány szokott.

Óvón ringattál, biztonságod bölcsőjében,

Szerelmünk csodás tündérálom volt, ébren.

Életünk végén, most énekelek egy dalt Neked,

ölembe veszem, és lágyan simogatom fejed.

A halál elvett tőlem, de emlékszem szád hogyan csókolt,

mikor utoljára láttalak szívemben csend volt.

Arca szivárvány, szellemét megidézem,

őskorokból felrémlik, akár egy gólem.

Ajkán fél mosollyal, izzadó aszfalton,

cédrus lábát nyújtja kényeskedve, túlzón.

Hajában szélfi játszik tündérdallamot,

vonásaira  tél fagybíbort faragott.

Súgva kíséri évszázados fa árnya,

kék szemében ködös vándorlások álma.

Kezében még ragyogva él tavaly csendje,

délibábként napcsókolt gyümölcsök kertje.

Hűsölő őzek, csintalan patak medrében,

öreg paraszt, hímzéssel díszített mentében.

Itt vagy, megérkeztél. Ámulva nézlek.

Nézem e csodát, látnivalóm temérdek.

Pici kezed, apró szád, de a szemed!

Gyönyörű, ártatlan a tekinteted.

Hosszú fekete a hajad, igazi kislány.

Belém hasít a tudat, akár a villám.

Anya lettem! Milyen furcsa érzés.

Éppen én? Ez igazi Istenkísértés!

Karomban tartalak, szememben könny.

Végleg elillant, tovatűnt a közöny.

Már mindörökre amíg csak a földön élek,

Te vagy számomra fontos, és mindig remélek.

Régi kép, a kezemben tartom.

Egy kedves arc, csak nézem sajgón.

Szeme mélykék, mint a nyári alkony.

mennyi báj sugárzik e bájos arcon.

Ajkán talányos mosollyal néz rám,

tudom ő átlát a csodák tükörfalán.

A haja mézillatú, a múltból száll felém,

törékeny szépség,  légies tünemény.

Alakja sudár, hajlékony nádszál,

hozzá még csak hasonlót sem láttál.

ruhája fehér akár a frissen hullott hó,

                                     darázs derekára  lágyan, hullámzón simuló

Fáradt szememmel látlak, fáradt lelkemmel érezlek,

Fáradt kezemmel, fáradt szavammal érintelek.

Ha utolsó lélegzetem a te szádba fújom,

akkor volt értelme élnem,  s boldog leszek, tudom.

Ha tenyerem lüktető szívedre fektetem,

dobbanása megremegteti mindenem.

Ha fénylő-kéklő szemedbe nézek Szerelmem,

                                      múló létem gondolatlénye összerezzen

Gyűlölt, buta, akaratlan lény,

magamról elhiszem, ez vagyok én.

Szavaim hamisak, tekintetem riadt.

Főleg ez jellemzi kapcsolataimat.

Nincs barátom, ugyan hogy is lenne?

hisz nem vagyok kíváncsi az emberekre.

Csak szűkölök nagy magányomban,

mikor éppen karácsony van.

Nem szán senki, megvetőn lenéznek,

pedig hidd el,  kívülről tűnök kevélynek.

Belsőm reszket, és mardos a kétség,

hogy az életben már nincs is szépség.

Arra vágyom mikor éjjel,

nagy magányom fölém térdel,

a szeretet meleg büszke fénye,

                                                rám is vetüljön egyszer végre